A mozgalmas időkben uralkodó IV. Béla király idején a Szepesi várban a király testvére, Kálmán herceg élt. 1241-ben a Kárpátokon át betörtek a tatár hordák. Pusztító erővel söpörtek végig az országon, maguk mögött felégetett földet és hullahegyeket hagyva. Kálmán királyi testvére, Béla segítségére sietett, és a Szepességet a Szepesi várral Arnold várnagyra, és annak Miklós fiára bízta.
Eljött a pusztulás napja. Már messziről látszottak a Hernád mellett felégetett falvak fölé tornyosuló füstoszlopok. Még mielőtt a tatárok a várhoz érkeztek volna, kimerült lován a várhoz érkezett Kálmán herceg futárja. „A herceg halálosan megsérült, a király pedig a tatárok elől hű szolgái kíséretében Dalmáciába menekült, a tengerhez. A királyi sereg a Sajó folyónál sorsdöntő vereséget szenvedett, és az utolsó emberig lekaszabolták. Az országban kényére-kedvére pusztít a tatár horda.“
Az egyik tatár fővezér, Sejbán kán, seregével a Hernád folyónál vert sátrat a Szepességben. A beképzelt kán úgy gondolta, hogy Szepes várát egyetlen ostrommal beveszi. Az egész sereget a várvédők ellen küldte, míg maga és Sád nevű lánya a szemközti Drevenyik dombról figyelte csapatai mozgását. Csakhogy a vár bevétele nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogyan azt előzőleg elképzelte. A várvédők, élükön Arnold várnaggyal és annak Miklós fiával, bátran ellenállt a támadóknak. Amikor az ostrom már második napja tartott, a várban úgy határoztak, hogy hátba támadják az ellenséget.
Miklós egy kisebb osztaggal kitört a várból, és a tatárok által üldözve bevetette magát Branyiszkó sűrű erdejeibe.
Az ostrom nem egészen alakult a kán elképzelései szerint. A dühös Sejbán estefelé visszavonulót fújt, és serege éjszakára visszahúzódott a táborba. Csakhogy a kán lánya Sád, aki sok harcosnál jobban ülte meg a lovat, és jobban nyilazott, figyelmen kívül hagyta apja tiltó szavát, és lován az erdőbe vágtatott. Egy tisztáson pihent éppen, és a lovát itatta, amikor az erdőből lovasok rontottak elő. Amint Sád észrevette őket, maga se tudta hogyan, elájult és a földre zuhant. Ájultságából csak a Szepesi vár egyik fényűző termében tért magához. A várnagy fia Miklós csempészte be osztagával a vár titkos bejáratán keresztül.
A harmadik napon, amikor a tatár sereg ismét a várfalak alá ért, Arnold várnagy Sáddal a várfalakra állt, és kést tartott a lány torka elé. Amint ezt Sejbán meglátta, azonnal tudta, mit jelent – küldöttet küldött a várba. A várvédők feltételei világosak voltak: Sejbánnak távozni kellett seregével a Szepességből, és a vár előtt csak egy kis osztagot hagyhatott. Amint serege tíz napi járásra lesz a vártól, a várvédők elengedik Sádot, aki a reá váró osztaggal együtt visszatér apjához. Hogy a tatárok biztosak lehessenek benne, hogy tényleg így történik, Miklós felajánlotta, hogy túszként velük megy. Így is történt.
Csakhogy a sors furcsa játékot űz néha az emberek életével. Első találkozásuk pillanatától kezdve Miklós le sem tudta venni a szemét a gyönyörű tatár hercegkisasszonyról, és Sád sem viseltetett közömbösen elrablója iránt. Egymásba szerettek, bár mindketten más és más világból származtak, szerelmük erősebb volt …
A tizedik napon a várvédők elengedték Sádot, és ő a hátrahagyott tatár osztaggal visszatért apja táborába. Ígéretüknek megfelelően a tatárok is elengedték Miklóst. A szabadon engedett fiatalember azonban nem vágtatott azonnal vissza a várba, hanem egy előre megbeszélt helyen bevárta a gyönyörű tatár leányt, és együtt tértek vissza a Szepesi várba.
Hamarosan a Szepesség összes harangja megszólalt. A nagy eseményről szóló mondák Magyarország határán túlra is eljutottak: a Szepesség ura Miklós fiát a tatár kán lányával, Sáddal házasítja össze. Az esküvői vendégek hosszú és díszes kocsisora a közeli prépostságban megtartott szertartásról hazafelé tartott a várba. Legelöl egy fehér négyesfogat húzta hintóban ült Arnold várnagy, fia Miklós és annak menyasszonya Sád, mindketten szemkápráztatóan szép esküvői öltözékben, szerelemtől ittasan. Ekkor azonban egy tatár nyíl találta el pont szíven Sádot. „Ez az apád, a hatalmas Sejbán kán esküvői ajándéka a számodra,“ kiáltotta a felbukkanó tatár lovas, majd belevetette magát a sűrű erdőbe.
Sád még egy utolsó nagyot sóhajtott, majd holtan zuhant Miklós karjába, aki bánatában nagyot kiáltott, és hangját messze vitte a szél … A leányt tatár öltözékében ott temette el, ahol legelőször találkoztak – a közeli Branyiszkó tisztásán.